Szeretek Zoli fiammal filozofálni. Egy-egy beszélgetés végén valamelyikünk - vagy mindkettőnk - mélyen elgondolkodik.
A minap drága fiacskám egy csillagászati témájú tudományos filmre akadt. Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere: világmindenség, fekete lyuk, naprendszer és még sok hasonló. A film végén természetesen rengeteg kérdésre kellett választ adnom, de a végtelennél kicsit elidőztünk. Beszélgetésünk valahogy így zajlott:
- A végtelenen nem szabad sokáig gondolkozni, mert mentális problémákat okozhat - mondtam. Ezt gyakran szoktam mindenkinek hangoztatni, mert én valóban így érzem.
- Mi az a mentális probléma? - kérdezte Zoli. Na, gondoltam magamban, én is jó fej vagyok, hogy ezt a mondatot egy kilenc éves gyereknek mondom. Most már mindegy.
- Az azt jelenti, hogy kicsit összezavarodok. - válaszoltam, hátha ez így érthető számára.
- Én nem zavarodok össze, tudom mi az a végtelen. Azt jelenti, hogy nincs vége - kicsit elmosolyodtam magamban. Úgy magyarázott a gyerek, ahogyan egy tudományos előadáson a professzor próbálja megértetni a csökött közönséggel, hogy miről is van szó.
- Értem én, - mondtam - csak nem bírom ésszel felfogni.
Nem voltam egészen biztos abban, hogy ennek a mondatnak a lényegét felfogta a gyerek, mert újból, hatalmas vehemenciával kezdett nekem magyarázni.
- Tudod, van a világmindenség. Van a mi bolygónk, meg a többi bolygó, meg a Naprendszer, aztán még utána is van, és nincs vége.
Magyarázat közben próbálta eljátszani nekem az egész világmindenséget, mutogatott, gesztikulált, néha már úgy beszélt, mintha fogyatékos lennék.
- Értem, de nem akarok belegondolni. - csak ennyit tudtam erre válaszolni. Hogyan is tudnám neki megmagyarázni mit jelent az, hogy értem, csak fel nem foghatom? De ő nem hagyta annyiban a dolgot. Látszott rajta, hogy ha a fene fenét eszik is, mindenképpen megmagyarázza nekem a végtelen fogalmát. Így hát folytatta.
- Ez olyan, mint amikor mész az úton és nincs vége. És tovább mész, és tovább mész, és még mindig nincs vége, és tovább mész... - itt egy pillanat alatt megdermedt a gyerek. Hirtelen azt hittem, hogy rosszul lett, vagy ilyesmi. Csak állt, elkerekedett szemekkel, lassan rám nézett - Értem már mire gondolsz... - mondta a felismerés szikrájával.
Itt maradt annyiban a beszélgetésünk. Én igyekeztem nem tovább gondolkodni a témán, gyerkőcöm pedig elvolt még néhány percig magában. Szerintem most már némileg érti mi az a mentális probléma. Mindenesetre nagyon remélem, hogy nem okozott maradandó károsodást ennek felismerése.
